Ki akarta szabadítani a meséket a gyerekszobából, hogy visszaadja őket a felnőtteknek. Ezzel a célkitűzéssel kezdte misszióját immár harmincnégy éve. A jelek szerint sikerrel járt. A mesekutató-meseterapeutával küldetéséről, nagyszülőségről, kríziseink történetéről és arról beszélgettünk, valójában mit is jelent a történetek végén, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Amikor néhány hete interjúidőpontot próbáltunk egyeztetni, épp Dániában volt.
A lányoméknál voltam, az első, másfél éves kisunokámra vigyáztam.
Manapság nem ritka, hogy a nagyszülőknek több száz kilométert kell utazniuk az unokájukhoz. Hogyan éli meg a távnagymamaságot?
Nagyon nehezen. Maga a nagymamaság csodálatos dolog, hatalmas szabadságot ad. Nekem csak szeretnem kell az unokámat, de az elsődleges felelősség már nem az enyém. Három gyereket neveltünk fel a férjemmel, tudom, milyen aggódni értük a fogantatásuk pillanatától. Most azonban csak az örömteli részében lubickolok. Nagyon szomorúnak gondolom, hogy ennyi nagyszülő, gyerek és unoka kényszerül távol élni egymástól. Nem teremhetek azonnal ott, ha segítségre szorul a lányom. Mikor Skype-on beszélünk, az unokám a kiskanállal nyomja a képernyőnek a nekem szánt ételt, én meg csak úgy teszek, mintha elfogadnám. Ezt a „minthát” nem tudom elfogadni. Nagyon nehéz.
Azért jut idő a nagymamás, mesemondós alkalmakra?
Ha csak tehetem, mesélek neki. De vigyázok arra, hogy ez csak a kettesben eltöltött időnkben történjen meg, nem akarom átvenni a szülei szerepét. Ők is rengeteg történetet mondanak neki. Én is nagyon sokat meséltem a lányomnak, amikor még ő volt kislány.
És önnek meséltek a szülei?
Sokan képzelik, hogy azért vonzódom szenvedélyesen a mesékhez, mert tele vagyok olyan emlékekkel, mikor a kandalló mellett hallgattam a szüleim, nagyszüleim történeteit. De egyáltalán nincsenek ilyen élményeim. Sosem meséltek nekem gyerekkoromban. Most meg úgy alakult, hogy sok embernek megtanítom a történeteket, de én csak ritkán kapok mesét.
Ha nem az esti mesék hatására vált mesélő édesanyává, majd meseterapeutává, akkor mitől?
Nem kiskoromban találtam meg a meséket. Ám ebből előnyt tudtam kovácsolni, hiszen nem hagytam hátra a gyerekkorommal együtt a történeteket. Mikor rájuk leltem, fiatal lány voltam, aki kereste az élet értelmét, azt, hogy miként lehetne boldog ezen a világon. Válaszokat azonban nem találtam mindaddig, amíg a fejemre nem esett egy könyv, ki nem nyílt, és el nem olvastam az első mesét.
Tényleg így történt?
Bizony. És csak csodálkoztam, miként lehet, hogy már annyi filozófiát, világirodalmat tanultam az egyetemen, és noha mindenben volt valami szép, azt a teljességet, egyensúlyt, lélegzetelállító küzdelmet és küzdelem utáni megnyugvást mégis csak a mesében találtam meg.
Emlékszik, mi volt ez az első mese?
Talán kínos, de a Micimackó kilencedik fejezete, amelyben Malackát kiönti az árvíz.
Nem az a tipikus sorsfordító történet.
Mégis magamra ismertem benne. Rájöttem, hogy én vagyok Malacka, akit folyton üldöz a víz, akinek állandóan menekülnie kell valami elől. Az a fogvacogtató félelem ismerős lélektani esemény volt. Persze szimbolikusan. Ez a könyv indított el azon az úton, amin most is járok. Egy hónappal később már a néprajzi kutatóintézet könyvtárában találtam magam a régi népmesék között. Az volt az igazi nagy találkozás a történetek erejével.
Mi fogta meg bennük?
Az, hogy a mesékben egyszerűen minden benne van, ami fontos. A történelmünk során folyamatosan válságokat éltünk át, melyekből rengeteg tapasztalatot halmoztunk fel. De mivel még nem voltak könyvek vagy újságok, mesékben tartósítottuk a tudást. Éppen ezért agyunk a történetek értésére van programozva. Ha hallunk egy mesét, meg tudjuk jegyezni, a szükséges pillanatban pedig használni tudjuk azt az iránymutatást, ami abban rejtve vagy nem rejtve benne van, kortól és időtől függetlenül. Ezért lehetett terápiás módszer a mesélésből.
Akkor a mese nem a gyerekeké?
Ezt azért nehéz így kijelenteni, mert a világon hét nagy meserégió létezik. Csak az európaiban kétezer-négyszáz típus van, az egyes típusokhoz pedig akár száz történet is tartozhat. Az is mese, amit valahol éppen most mond egy törzsi mesélő a népének, és az a kortárs mesekönyv is az, ami épp tegnap jött ki a nyomdából. Ma már ráadásul rengeteg olyan történet van, ami szakemberek segítségével íródott, és direkt a kicsik tapasztalatairól és problémáiról szól a gyerekek nyelvén. De a népmese eredetileg a felnőtteké volt.
Mikor vesztettük el mégis a meséket?
A felvilágosodás kora körül. Amikor a racionális világkép átvette a hatalmat, a képi gondolkodás, a szimbolikus beszéd egyre inkább visszaszorult. A kor nem tartotta érvényesnek a mesék különleges nyelvét, mert nem lehetett vele megragadni tudományos tényeket. Azzal, hogy az ember az ész hatalmát a szív, a lelkiség, az érzelmek fölé helyezte, kiszorította a meséket a felnőttek hétköznapjaiból, és bezárta őket a gyerekszobákba.
Most azonban, hogy egyre népszerűbbek a meseterápiák, az ilyen témájú könyvek, sőt egyetemi tananyagkét tanítja a módszereit, mintha visszakapnák a felnőttek a történteteket.
Amikor harmincnégy évvel ezelőtt elkezdtem dolgozni, épp ez a cél lebegett a szemem előtt. Akkor még kicsit buggyantnak tartottak. Mostanra viszont virágzik a mese, egyre népszerűbb a meseterápia. Rengeteg felnőtt talál a történetekben érvényes útmutatót a saját életére vonatkozóan. Ilyen értelemben sikeres volt a misszióm.
Hogy néz ki egy meseterápia?
Aki hozzám jön, annak először a saját problémáját kell szavakba öntenie. Ha el tudja mesélni, tulajdonképpen már ura lesz a történetének, nem csupán egy szereplő, akit ide-oda hány a cselekmény. Én pedig hallgatom őt, és keresem, melyik mesére hasonlít, amit hallok.
Mert bármi történt az illetővel az életben, biztos lehet benne, hogy az már egyszer megesett, és megvan valahol bezárva egy mesébe.
A különbség csupán annyi, hogy ő valahol eltévedt az események erdejében, azért ül velem szemben a terápián. Az ősmesében a hős nem követte el azokat a hibákat, amiket ő, vagy jól válaszolt azokra a kérdésekre, amikre ő nem tudott. Csak hallgatok, aztán ha megvan a mese, elmondom neki, majd nekilátunk a hatalmas feladatnak, amit a történet ad.
Előfordulhat, hogy valaki nem tud azonosulni a kapott történettel, másikra van szüksége?
Ez azért nem így van. Ha érzem, hogy jól választottam, nem engedhetem, hogy eldobja a mesét. Sőt lényeges üzenete lehet annak, miért nem érzi magáénak. Hárít? Túl nehéznek gondolja? Nem áll készen rá? Fontos pillanat, amikor a mese és a tulajdonosa egymásra találnak.
Ha ez megtörténik, akkor a történet a hibákkal való szembenézésben segít, vagy a problémák megoldása is kiolvasható belőle?
A mesében minden benne van. Amikor felborul a rend, megmutatkozik az is, min kell változtatni, milyen döntéseket kell hozni, milyen utakat kell bejárni a visszaállításához. Ha a történetnek nem jó a vége, az is a rend része. Ez azt jelenti, hogy az illető olyan lépéseket tett, amik miatt a mese nem tudja elvinni a boldog befejezésig. Természetesen mindez szimbolikus nyelven van elmondva. Ennek megértése és a rend visszaállítása is hatalmas munka. Az odáig vezető út sokszor kegyetlen.
A terápia nem mesedélután.
Minden mese keményen megkövetel valamit a hallgatójától. Ha pedig az ember ezt mégsem teszi meg, jön a kővé válás meg minden, ami a könyvekben előfordul, ha a szereplő nem hajlandó változni vagy haladni.
Mindenki főszereplője a saját történetének?
A terápiás helyzetben az összes szereplő a hallgató. Amikor nekilátunk a munkának, azzal a szereplővel kezdünk, akinek a helyzete, a szerepe a legerősebb kapcsolatot mutatja az illető belső valóságával. De a terápia alatt az egész történetet belsővé alakítjuk. A mese tájai belső tájak, a szereplői belső szereplők lesznek. Akkor lesz az emberben rend, ha például a Hófehérkében éppúgy felfedezi magában a mostohát, mint a hét törpét, a királyfit, az űzött lányt, majd a koporsóban fekvő szépséget. Ha az összes szereplőben a saját lelkének darabjaira ismer. De ezt nem minden mesével tudja megtenni. Ezért fontos, hogy mindenki ráleljen a sajátjára, ami belülről tudja meggyógyítani.
És mi jön a gyógyulás után? Véget ért a mese?
Jön majd egy újabb probléma és egy újabb mese. A „boldogan éltek, míg meg nem haltak” ígérete a következő krízisig tart. Aztán jöhet megint a „boldogan éltek”, majd az újabb válság. Nőként épphogy megküzdjük például a felnőtté válást, jön a párválasztás, majd az anyaság, végül az érett nővé válás nehéz szakasza. Mind olyan szép, mégis küzdelmes időszak, és mindhez más mese tartozik. Teljesen természetes hát, ha egy mesénk véget ér.
De ezt sem lehet mindig könnyű elfogadni.
Észre kell vennünk, ha egy történet már nem tartogat számunkra semmit. Ha nem tesszük meg, vagy felismerjük, mégsem lépünk ki belőle, az rengeteg szenvedést okoz. Hiszen akkor olyan történetet élünk, ami már nem a miénk, csak volt. Például ugyanúgy bejárunk a kimaxolt munkahelyünkre, vagy megmaradunk egy kiüresedett kapcsolatban, pedig tudjuk, igazából már mindent megkaptunk tőle, amit lehetett. Rengeteg mesénk van, de ahhoz, hogy jöhessen egy új, el kell engednünk a régit. Ez persze fáj, az emberek meg nem szeretnek fájni, gyászolni. Pedig ennek is időt kell hagyni, ezekkel az érzésekkel is törődni kell.
Egerben, az Eszterházy Károly Egyetem irodalomtudományi tanszékén adjunktus, rengeteg órát tart, vezeti a terápiás központját, könyveket ír. Mikor jut ideje arra, hogy a saját történetével foglalkozzon?
Nem véletlenül élek a Balaton mellett. Ott van a dolgozószobám, ahol teljes nyugalomban alkothatok, ahova elvonulva kicsit magammal foglalkozhatok. Enélkül nem bírnám a tempót.
Melyik mesékben ismer leginkább magára?
Már eljött az a pillanat, hogy rájöttem: eleget harcoltam, nem akarok folyton bizonyítani, kényszerek között élni. Ebben a szakaszban nyílt meg számomra a keleti mesék világa, ahová besétálva azt mondhatom: nem ölök több sárkányt, hanem megpróbálom élvezni az életet. Például azt, hogy leülhetünk ide, és meghallgathatjuk egymás történetét. A keleti mesék felkínálják ezt a másik életminőséget. Én épp ezt tapasztalom, ezt élem.
De magát is tudja gyógyítani a módszerével, ha mégis szüksége van rá?
Az életem nem tündérekkel teli, ragyogó, loknis világ. Rengeteg küzdelem és megpróbáltatás volt és van benne. Ha nem tudnám a saját példámon keresztül megmutatni, hogy a mesék segítségével a legnehezebb helyzetekből is ki lehet jönni, nem lenne hiteles a munkám. Az én világlátásomat a mesék, az azokba rejtett tanítások formálták. Nagyon erős hitem van abban az univerzális rendben, amit a történetek tükröznek.
Mit jelent ez az univerzális rend?
Hiszem, hogy azt a harmóniát, ami összefogja a mindenséget, és ami által megszülethetett a gyönyörű világunk, önmagunkban is létre tudjuk hozni. Ha ez kint sikerült valakinek valahol, akkor küzdenünk kell, hogy magunkban is megteremtsük. Ehhez elengedhetetlen a test, a lélek és a szellem egyensúlya. A mesék alapján ebben rejlik a boldogság egyik legfontosabb összetevője.